Zongoráim

2021.07.12


Fekete és fehér. Hang. A hang tánca. A harmónia teremtésének lehetősége. A világ bújának és örömének kalitkája.

Logika és érzelem. Sorrendiség és összevisszaság. Az elmélyülés lehetősége. A világ kizárásának lehetősége. A gyerekkor emléke. Az időutazás, a múltidézés.

Leültem a zongorámhoz és játszottam. Ugyan az a kislány vagyok, aki gyűlölte és imádta hangszerét.

Emlékszem a felvételimre. Sok komoly ember ült egy szobában, sorban. A kezemet méregették némán és lemondóan. Nem néztek a szemembe. Nem mosolyogtak. Szakemberek voltak. Elutasítottak, mert nem tudnék átfogni egy oktávot sem. Mi az az oktáv? - kérdeztem magamtól. Az ismeretlen és komoly szó félelemmel töltött el. Ekkor egy apró, szikár és szigorú asszony azt mondta: Én elvállalom. Még ,,csendebb" lett a fülledt helyiségben.

Emlékszem az első zongorámra. Barna pianínó volt. Nehéz billentésű, komor és komoly lelkű zongora volt.

Emlékszem az első komoly koncertemre. Bachot játszottam. A harmónia összezavarásának és kisimításának mestere Bach. Játszik a lelken. Szurkálja, csiklandozza. És közben pimaszul a képedbe nevet, mert minden hanggal, melyet leütsz, egyre közelebb érzed magad az ő zsenialitásához, és egyre távolabb érzed magad attól, hogy te valaha, valamikor zseninek érezd magad. Az utolsó hangot, az utolsó tercet felejtettem el. Nem találtam. A kezem megállt a billentyűk felett, miközben ötven ember várta a megnyugvást, az utolsó, zenét lezáró harmóniát.

Emlékeszem az első koncertemre a Zeneakadémián. Tél volt. Édesanyám egy gyönyörű fekete, fodros ruhát adott rám. Becsavarta a hajam és feltűzte. Ott volt végig, a nézőtéren. A színpad mögött, egyedül állva melengettem az ujjaimat. Egyetlen darabot játszottam. Tökéletesen. Nem a zongorázás volt nehéz, hanem megköszönni a tapsot, egy meghajlással. Nem akartam megköszönni, csak játszani akartam. A koncert végén, amikor édesanyám mellett álltam, felnéztem rá. Boldogságot láttam... és büszkeséget. Piruló arcot, mert jól játszottam, és nyilvánvaló lett mindenki számára, hogy összetartozunk. Erika néni, a zongoratanárnőm, egy csokoládéval várt. Ez volt az első alkalom, hogy kaptam valamit azért, mert zongoráztam. Sok fontos dolgot... kaptam tapsot idegenektől, kaptam csokit a tanáromtól, és kaptam elismerést édesanyámtól. Emlékszem arra is, hogy Erika néni dagadt a büszkeségtől, és azt mondta, hogy itt a helyem. Ígéretet kaptam, jövőt kaptam, elsimítottat, amihez csak annyit kellett tennem, hogy teszem, amit eddig. Hittek bennem. Idegenek, a tanárok, hitt édesanyám, hitt édesapám.

Emlékszem a második zongorámra. Fekete, fatőkés bécsi zongora volt. Egy hónapig volt a szőnyegen apró darabokra szedve, mert nem volt hangja. Minden kalapácsára, sorba rakva... mint a vadászat utáni trófeák rendezett sora, úgy voltak a hangok kifektetve előttem, a maguk némaságában. Emlékszem a zöld posztóra. Emlékeszem a zongora bonyolultságára... az egyszerűségére. A lelkére.

És arra is emlékszem, amikor nem mentem többé zongoraórára. Az öt év lejátszott hangjai évekig némák voltak a lelkemben. Aztán elkezdtek lehullani, mint őszi fáról a levelek. Minden egyes levél sikított, amikor haldoklott. Az őrületbe kergettek.

Emlékszem, amikor feltámadt bennem a vágy újra. Vágytam a játék örömét. Vágytam a hang örömét. Vágytam a dinamika erejét. Vágytam a hangokat... a zongora hangjait.

Sokszor néztem a kezemre. Nap, mint nap. Krumpli pucolás közben, pelenkázás közben, rajzolás közben, simogatás közben. Olyan volt, mint egy jelbeszéd. Néma és akaratos volt, hogy meghalljam. Meg akart szólalni, hogy nem kell több gyűrű, nem kell több cicoma, körömlakk. Billentyű kell. Sok. Az összes.

Húszévnyi vágy. Húszévnyi türelem. Türelem, saját magamhoz. A döntéseimhez. Sokszor vehettem volna zongorát. Mindig halogattam. Mindig más volt fontosabb. Nem volt bátorságom szembenézni gyerekkori döntésemmel, azzal, hogy cserbenhagytam a legjobb barátomat... aki némán tűrte, amikor dühből csapkodtam a billentyűit. Aki elviselte, hogy akár egy hétig, hogy felé sem nézek... aki csilingelésében boldog volt, amikor végig simítottam az ujjaimmal fekete-fehér gerincét.

Aztán történt valami. Szükségszerűen. Cserbenhagytak azok, akiknek éltem. A saját útjukat járták. Ki a földön, ki pedig az égben.

Átfogalmaztam mindent... az életem, a lelkem. Rendet raktam. Lett egy hatalmas üres hely a szívemben. Öröm kellett. Megnyugtató öröm kellett. Hang kellett. Fekete-fehér kellett. Egyértelmű kellett. Hűséges kellett. Zongora kellett. A múlt kellett. A múlt öröme, a jelen valóságának megélése.

A harmadik zongorám itt van, tőlem két méterre. Sötétbarna. Letisztult. Okos. Minden billentyű ismerős. Mindet szeretem.

Ott van édesanyám fotója a tetején. A képen, büszkén és szeretettel mosolyog egy csecsemőre. Rám. Ott van a malacpersely, amibe gyűjteni kezdtük férjemmel a pénzt a zongorára. Ott van a Kockásfülű Nyúl, férjem emlékére. És ott van a bizalom, hogy már elválaszthatatlanok vagyunk, a zongora és én. Ott van minden fontos, a zongorám tetején.

Frankie Fischer © Minden jog fenntartva 2020
Az oldalt a Webnode működteti
Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el