Levelek Anyukámnak…

2020.11.16
Levelek Anyukámnak...
Levelek Anyukámnak...

Kedves Anyukám!

Jó érzés volt tőled elbúcsúzni, de rossz volt a tudat, hogy visznek tovább, és nem kísérhettelek el. Szerencsésen hazaértünk a kórházból. Nem volt túl jó kedvünk, de farkas éhesek voltunk. Mindent megettünk, amit tegnap főztél. Az étel íze odabiggyesztette mosolyodat és szívedet közénk, és be kell, hogy valljam, soha nem ettem még ennyire finomat, bár - de te ezt tudod, - a bab nem tartozik a kedvenceim közé. A gyerekek egész vacsora alatt szótlanak voltak, talán, mert tele volt a szájuk és a szívük. Férjeddel megbeszéltük a karácsonyi ünnepek menetrendjét, menüjét, úgyhogy minden halad a szokásos kerékvágásban.

Remélem, jól érzed magad, és bízom benne, hogy megnyugtató számodra a gondolat, hogy minden rendben van, és mindenre van - ha más nem is, de legalább - tervünk.

Szeretlek, lányod.

Kedves Anyukám!

Egy hete nem hallottam felőled. Hiányzol. Unokáid jól vannak. Annak ellenére, hogy a hét legtöbb napján magukra vannak utalva, életképesek. Ne aggódj. Már én sem aggódom. Úgy tűnik, több a kötelességtudat bennük, mint bennem volt, amikor középiskolás voltam.

Volt férjeim ezen a héten nem piszkálódtak, nem hívtak telefonon. Ez némi megnyugvással tölt el. Gondolom téged is.

Hiányzol. Régebben minden reggel elképzeltem, hogy fogjuk egymás kezét, te, a gyerekek és én, egy kört alkotva, behunyt szemmel. Mindegyikünk testén ezüst fátyol van, ami megvéd minket a bajtól, rossztól. Körünket pedig körbeveszi egy fényesen rózsaszín gömb alakú burok, ami által sérthetetlenné válik a családunk. Azóta is vágyom erre az erős összetartozás érzésre. Azt hiszem, ma újból elképzelem ezt a megnyugtató kört, amibe mindannyian benne vagyunk.

Nem voltál még ilyen sok ideig távol tőlünk, sem ennyire messze. Ettől függetlenül megnyugtató a tudat, hogy végre a felelősség súlya nélkül vagy, ami eddig bilincsbe zárta mosolyodat.

Puszillak, lányod.

Imádott Anyukám!

Már két hete nem hallottam felőled.

Nagyon megörültem, amikor ma hajnalban megkaptam üzeneted, miszerint, ha akarok, mehetek hozzád. Tényleg nagyon sajnálom, - hiszen tudod, hogy mennyire szeretek veled lenni, - de annyira azért nem rossz a helyzet, hogy ekkorát változtassak. Akármennyire is életképesek a gyerekeim, akármennyire is a saját útjukat járják, még szükségük van a közelségemre, arra, hogy elérhető legyek éjjel nappal, telefonon. Tudod, hiszen te is anya vagy.

Remélem jól vagy, és minőségileg javult az életed. Megnyugtató a tudat, hogy törődhetsz végre magaddal is, nem csak velünk. Boldogulunk, hidd el.

Fel akartalak hívni a minap, mert rajzoltam pár grafikát. El akartam dicsekedni vele, és azzal, hogy mennyit fejlődtem. Utolsó találkozásunkkor - két hete - láttam a szemedben, a hitet, hogy viszem valamire az életben a tehetségemmel. Soha nem feledem azt, ahogy rajta felejtetted a tekinteted a munkámon. Annyit fejlődtem az elmúlt pár napban... bár látnád. Parasztházakat rajzolok tussal. És virágokat. A nyugalmat. Ami szinte kézzel fogható.

Annyira jó volt megölelni, amikor utoljára találkoztunk. Akkor csak egy ölelés volt, de most a mennyország lenne. Szeretünk téged, és sokat gondolunk rád, leginkább a mosolyodra.

Férjeddel minden nap beszélek telefonon. Egy kicsit gyengélkedik, de biztosan jobban lesz idővel. Ne aggódj. Figyelek rá, míg te távol vagy. Tudom, mennyire szereted. És így legalább egy kicsit vissza tudok adni abból a sok törődésből, amit tőled kaptam, kaptak a gyerekeim, az unokáid.

Puszil lányod és unokáid. Puszilom a Mamát is.

Édes Anyukám!

Várunk... Készülünk a Karácsonyra. Férjednél feldíszítettünk egy kicsi fát, az asztal közepére állítottuk, és a Mama régi díszeit raktuk rá. Úgy, ahogy te szoktad. A két angyalt a legtetejére, hogy vigyázhassanak a családra. Elővettem a régi családi fotókat, és az elmúlt idők emlékei újra a részemmé lettek. Elgondolkoztam. Hogyan voltál képes minden fotón úgy mosolyogni, hogy a nap kisüt az ember szívében, amikor annyi rossz történt veled.

Itthon a gyerekek díszítették a fát. Olyan jó volt nézni őket. Együtt voltunk, nevettünk, egymás keze alá dolgoztunk. Két lányunokád elhozta a barátját is, úgyhogy bővülget a "család". Fiú unokád nem ér rá társasági életet élni, mert őrült tempóban kamaszodik, de azért ő is megérezte a család ízét, és segített a készülődésben.

Az idén nem kaptak különösebb ajándékot. Fotóalbumot kaptak, ugyanazokkal a képekkel. Apukád és anyukád fotójával, bele raktalak téged is és aput. Egy cetlit írtam az albumba, ezzel a szöveggel: Ebbe az albumba gyűjtsétek jövőbeli életetek minden fontos, boldog pillanatát. Remélem, sok lesz belőle.

Mindenki jól érezte magát, a sütik is jól sikerültek. Mitől ne sikerültek volna, hisz minden évben ugyanazt készítjük, de talán most, idén, egy kicsit több került a szívfűszerből minden ételbe. Csak te hiányoztál nagyon.

Ölellek, lányod

Anyukám!

Már több mint három hét telt el. Gyere haza. Ne játssz. Ez nem vicces. Olyan, mint amikor elvesztettük egymást az utcán, amikor négy éves voltam.

Szeretlek, hiányzol, lányod.

Édes Anyukám!

Nagyon hiányoztál az elmúlt négy hétben. Itthon minden rendben van, kezdjük megszokni az életet nélküled.

A temetés rendben zajlott. Egy föld alá süllyesztett kápolnában vagy most fizikailag, ami hideg és bombabiztos a sok betontól, melyből épült. Úgyhogy, - úgy tűnik, - sírhelyed, egyszer, párszáz év múlva, régészek játszótere lesz. Azt azért sajnálom, hogy nem ismerhet meg téged az utókor.

Az urnatemető egy ultramodern, giccses, miniatűr lakótelephez hasonlít, benne a sok ember, kompakt formában. Azt hiszem, nagyot nevetnél, ha látnád... mindig tökéletes rendezettségre, tisztaságra vágytál. Ott az van. Hideg márványos rend. Bbbbasszameg... ahogy mondanád...

Végre közelről láthattam Teréz anya arcát is, 3D-ben, egy szobor formájában. Azt nem mondom, hogy ez volt így karácsony után a legtöbb, amit kérhettem volna az élettől, de akkor és ott, a körülményekhez képest, ez is boldoggá tett.

Sokan voltak. A pap beszéde nagyon katolikus volt. Szó esett az egy héttel ezelőtti Karácsony ünnepéről, annak fontosságáról, ideológiáról. Gyakorlatilag minden szóba került, csak te magad, a lényed nem. Ott ültem, a semmit mondó szavak elhaló lebegésében, egy urna közelségében, ami leginkább egy családi levesestálhoz hasonlított, fehér csipkével letakarva. Azon gondolkoztam, vajon milyen minta alapján horgolták. Kispálcák, nagypálcák, hurkok és azok kombinációi jártak az agyamban. Tudom-tudom... sosem növök fel az élet komolyra szabott feladatához.

Unokáid kitettek magukért. Képesek voltak végig ülni azt az egy órát, testvéri civódás nélkül. A régi lakás kulcsa - ahol annyi szép dolog történt velünk -, tudod, az a rézkulcs, amit elloptam költözéskor, az urnád tetején van. A tiéd. Már ,csak', és kizárólag a tiéd. Már senki és semmi, még az öregkori elbutulás sem veheti el a kulcshoz kötődő emlékeket, mert be van oda zárva a kulccsal együtt.

Ha most lehetőségem lenne választani a te nevedben, a halálod időpontjával kapcsolatban, hát... bizony, tanácstalan lennék. Nem tudnám eldönteni, hogy jobb-e emlékekkel teli szívvel meghalni, vagy az öregség által megkoptatott, eltűnt emlékek nélkül élni, sokáig. A gyereked lévén, önző vagyok, és valószínűleg az utóbbit választanám, hogy minél több ideig lehessünk együtt. Amikor meghaltál, és lepedőbe tekerve feküdtél előttem a kórházban, az alatt a két óra alatt, csak néztem az arcod. Kicsit nyitva volt a szád, és láttam a fogaidat, amiket mindig csodáltam szépségükért. Az utolsó két óra, amit együtt tölthettünk. Meg akartam nézni a kezedet. Látni akartam. Nem tudom miért. Mégsem tettem. Tiszteletben akartam tartani a testet, amiből való vagyok.

A temetés előtt, mint ahogyan stressz helyzetben szoktam tenni, ötleteim is támadtak. Ne nevess! Most - tudom - azt gondolod, vad gondolataim vittek romlásba eddig is. El akartam lopni a hamvaidat a szertartás előtt. Isten bizony, még tervet is készítettem a fejemben. Utána néztem a neten, hogy hamvasztás után hány kiló por marad egy emberből.

Arra gondoltam, oda megyek egy órával korábban végső búcsú címén, és az alkalmas pillanatban megvalósítom a kegyelet meggyalázása bűntettét, és réteslisztre cserélem az urna tartalmát. A terv ott bukott meg, hogy minden be volt kamerázva. Úgy látszik, hogy már a papok sem bíznak semmit Istenre.

Tudtad, hogy hamvasztásnál a szív ég el legutoljára? Szerintem a tiéd nem égett el. Szerintem a tiéd azbesztből van. Nem tehet kárt benne egy ócska tűz...

Vélni láttam azt, ahogy megmozdul a csipke az urnán. Mintha te fújtál volna rá. Ez a csíny teljesen rád vallana. Úgy éreztem, nevetnem kell. Görcsösen, és szívből. És nagyon. Egy pénzen megvehető fajanszdobozba zártak téged, ahelyett, hogy végre engedtek volna szabadon szárnyalni, ahogyan megérdemled, ahogy akartad. Hogy mindeninek jusson belőled, hogy szebb legyen a világ, a lélek. Ez lenne méltó hozzád, hisz az életed is így élted. Újra elgondolkodtam. Ezúttal azon, hogy vajon hány száz ember köszönheti neked az életét... A kötelesség béklyói tartottak földi rabságban, egész életedben, ez tartott itt a földön, mellettünk. Most pedig engem béklyóz meg az élők, a férjed és a testvéred iránti kötelesség... de ezt nem panaszként mondom. Egyet biztosan tudok. Tiszta szívvel ígérem, hamarosan végleg szabad leszel.

Szeretettel ölel, lányod.

Édes Anyukám.

Eltelt két hónap. Ez idő alatt nem éheztem, nem fáztam, beteg sem voltam, ahogy a gyerekek sem. Csak a szívem nem volt egészen a mellkasomban. Egy része ott volt az ágyadon, a sárga virágmintás pokrócod mellett, a bordó ágytakarón. Férjedet, a másik feledet, igyekszünk heti kétszer látogatni. Magányos nélküled, a csendes őrületig, ami minden nap megkísérti. Egész nap olyan ügyeket intéz, melyek nem léteznek, vagy halaszthatók.

A minap, amikor hazaindultam tőle, lekísért. Megöleltem. Csontjai a télikabáton keresztül is nyomot hagytak a lelkemen. Ez volt az a bizonyos ölelés, ami csordultig van szeretettel, de a szívnek és a testnek kínzóan fájdalmas. Elindultam a járdán, és valami arra késztetett, hogy visszanézzek. Ott állt két botra támaszkodva, megtört háttal, a cipője orrát nézve, némán, az élet sűrűjére támasztva az állát, mely erős csontjait, nehéz szövetkabátját megtartja. Búságra ragasztott csontok, melyen egy erőtlen télikabát csüng, eltakarva azt a bánatot, ami arra késztet, hogy békével mondjon le az ember az életről.

Átszellemült állapotban volt. Nem akartam megzavarni, csak megvártam, míg lép egyet. Tovább, előre. Mert még nincs itt az idő.

Hiányzol neki. Ahogy nekünk is.

Drága Anyukám.

Jól vagyunk. Férjedet rendszeresen látogatjuk a kórházban. A régi, tekintélyt parancsoló, öreguras alkat már a múlté. A háta meg van törve, ahogy a lelke is. Kiszolgáltatott. A világnak, a betegségnek. Mikor megérkezünk, mosolyog ránk, hirtelen, a gondolataiból ébredve, aztán, amikor indulunk el tőle, egy másodperc alatt rántják vissza a gondolatok a mélybe, el ebből a világból, utánad. Úgy érzem, olyan, mint a tenger. A felszín meg-meg dobja a nap szikráit, hogy nevetned kell, de tudod, hogy alatta hatalmas, sötéten áramló víztömeg van, melynek természetét nem értheti ember. Titkolja a test és a lélek fájdalmait. Anyukám. Nem tudom, hogy miként értékeled, értékelted férjedet, de azt hiszem, hogy jól választottál. Nem töri meg őt semmi fájdalom. Két lábbal tipor az élet benne, de méltósággal viseli azt.

Megint önző vagyok. Ő az utolsó közvetlen kapocs hozzád. Azt akarom, hogy maradjon még. Nem akarom elengedni.

Hiányzol.

Anyukám.

Férjedet rövid otthonlét után mentővel vitték abba a kórházba, ahol utoljára láttalak téged. Megműtötték, és mától morfiumot kap. A kórház lépcsőházában felkészítettem az unokáidat, és utasításba adtam a mosolyt és nyugalmat, melyet meg is tartottak. Úgy tűnik, vannak helyzetek, amikor kiütközik a te véred, és fegyelmezettek. Büszke vagyok rájuk, hogy mosolyt vittek egy beteghez, és nem kétségbeesést. Azután kinn a folyosón megindultak a könnyeik, míg a pap benn volt a férjednél.

Furcsa volt. A pap az utolsó kenetről, gyónásról, áldozásról beszélt. És az üdvözülésről. Nagyon lelkesnek látszott, attól függetlenül, hogy két napot késett, mert a műtét előtt kellett volna jönnie, megnyugvást adva férjednek, hogy ha a műtét alatt meghal, a hite szerint teszi azt. Férjed erélyesen suttogva a késés miatt elzavarta a papot. Hisz, mikor kellett, cserbenhagyta őt. Rövid látogatás volt. Soha nem láttam még ilyen tartást olyan embernél, aki a halálra készül. Nem gyáva, nem könyörög a megbocsátásért, ezáltal hű önmagához még haldoklás közben is, iszonyatos fájdalmak közepette is.

Ma éjjel, álmomban meglátogatott a férjed. Egy dátumot mondott. Ami két nap múlva lesz. 11 és még kettő... ezt mondta.

Ezzel férjed levette vállamról a remény terhét. Hamarosan megy utánad, hogy foghassátok egymás kezét.

Szeretlek, lányod.

Emlékül édesanyámnak, Czaller Annának és férjének, Kun Bélának, aki azon a napon halt meg, melyet megjósolt. Március 13-án.

Frankie Fischer © Minden jog fenntartva 2020
Az oldalt a Webnode működteti
Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el