Esti mese a szerelemről

Elle öt éve bántalmazó kapcsolatban élt, ami most felbomlani látszott. Sam új játékszert talált.

Elle egyedül volt, egy nehéz nap batyujával a hátán, de nagyon élvezte, hogy egyedül jön-megy, nem jönnek érte, nem viszik haza, sem sehová. Azaz, nincs Sam szigorú felügyelete alatt. Sem ő, sem az ideje. Sam azt gondolta, hogy "bszódj meg egyedül", a "nélkülem élni sem vagy képes" hozzáállással épp Ellie-t puhítja. Aki viszont nem szentelt gondolatokat ennek. Élvezte, hogy végre van levegője, van saját ideje, mozgástere. Azt csinál, amit akar, arra gondol, amit akar, nem kell minden percben összerezzenve azt figyelnie, hogy mikor mi esik ki Sam száján. A totális szabadságban, pillanatainak szabadságában élt Elle, amiről tudta, hogy csak átmeneti, így igyekezett ezeket a pillanatokat megbecsülni. Azzal, hogy boldoggá tette magát... a fantáziavilágával. Közeledett az este, a fekete végtelenje, amiben bármi megtörténhet. A gondolatok, amikre a hétköznapokban az idő hiánya miatt zablát kellett kötnie, most végre szabadon cikázhattak a fejében. Semmi felesleges zaj, csak zene. Az ő zenéi. Semmi Sam-kérdés, melyekre válaszolni azért volt fárasztó, mert nem érdeklődésből fakadtak, hanem az elvárás szülte őket, hogy Elle perceit strukturálja, gondolatait irányítsa.

Semmi felesleges nem volt ezekben az egyedül töltött a napokban.

Szeretnie is egyszerűbb lett. Olyan egyszerű, mint egy nyugodt nyári nap reggelén felébredve beleszületni az ébredéssel a világba... a természetbe... csupán csak azzal, hogy kilép a ház ajtaján, és a szem által befogadhatóra néz... a "mindenre" néz. Nem egy személyre, hanem a "mindenre", Isten csodálatos és tökéletes 3D-s grafikájára.

A jótékony magány nem csak gondolatokat szül, nem csak nyugalmat, hanem annak az igényét is, hogy valakivel megossza a hirtelen nyakába szakadt időt. Jó, ha az ember olyan társat talál magának, aki mellett jó csendben lenni... lenni csak úgy.

Nos, Martin mellett mást nem is lehetett, csak csendben lenni. Hiszen nem volt ott. Martin, plátói szerelme volt Elle-nek, immár húsz éve. Nem is találhatott volna magának ideálisabb társat, erre az estére - gondolatban. Martin sosem csalta, sosem hazudott, sosem bántott... sosem volt a valóságában. Létező személy volt, angyal arcú, bensőjében tökéletes. Pont olyan volt, mint a plátói szerelmek szoktak lenni.

Amikor a Nap eltűnik, és csendesedik a természet, a lélek egy lassú ringató ritmus szerint nyugszik bele az alvás szükségszerűségébe, aminek feladata az, hogy élhető darabokra osztja fel az életet. A lélek számára elfogadhatóvá eméssze a nap folyamán befogadott ingereket. Ez nagy könnyebbség azoknak, akik szomorúak, hiszen, jó látni az idő múlását, bízva abban, hogy a visszatérő éji idő feledteti a rosszat kicsit az álommal, és a későbbi új reggel lehetőségével, amit megélve az ember mindig jobban hisz a jobb sorsban, mint előző este.

Elle úgy gondolta, hogy nyitott szemmel is lehet álmodni, hogy az esték is reménnyel telibbek legyenek. Boldog volt, és ebben az állapotában nem a megnyugvás, az álomba zuhanás hiányzott neki... hanem a társaság... és nem úgy általában a társaság, hanem az, aki mellett jó megélni az éjjel közeledtét, mert bizton tudhatja az ember, hogy ölelős-mámorban alvás következik. Néha, a lelki ünnepnapok estéjén megteremtette magának ezt a lehetőséget: Martinnal lenni. Gondolatban, szeretve, ölelve... ébren, az éji alvás előtt.

A helyére kerültek a dolgok. Komfortosan érezte magát. Elképzelte a legideálisabb állapotot. Azt, hogy gyerek, és hogy Martin is az. Megbeszélte vele, hogy vacsora után kuckót építenek az asztal alatt a díszpárnákból, és a takarókból... és hogy papás-mamást játszanak, és összebújva alszanak majd el, és nem ér csikizni, meg nevettetni.

Megbeszélte vele azt, hogy mesét mondanak egymásnak. A kedvenc meséket, egyet-egyet. Elle elmondta Martinnak, hogy az ő kedvence a Világszép nádszálkisasszony, és azért szereti ezt a mesét, mert olyan kalandos és hosszú, mint az igazi élet.

Megbeszélte vele azt is, hogy ma este még a fogmosás kedvéért sem jönnek ki a kuckóból. Egyáltalán nem jönnek ki, csak akkor, ha nagyon kell pisilni, de akkor is nagyon sietnek vissza, mert minden egymás nélkül eltöltött perc az élet herdálásának minősül.

Megbeszélte vele azt is, hogy másnap reggel, aki előbb ébred, az felkelti a másikat, hogy minél több időt tudjanak együtt tölteni.

Lassan elfogyott a hús és a zöldség is, de a mondanivalók nem. Abból csak még több lett. Elle pedig majdnem elsírta magát.

- ...annyi mindent mondanék még... - mondta ki suttogva, legörbült szájszeglettel -... annyi válaszom lenne. Annyi válaszom, ha lennének kérdéseid... nekem is lenne kérdésem... mi a kedvenc meséd? Mert akkor ma azt olvasnám...

Félretolta a tálcát, kezébe vette a telefont, és ott, az ágyon könyökölve, bámult bele Martin arcának felnagyított másolatába... a kijelzőbe. Nézte, nézte, hosszan nézte. Elmerült benne.

Aztán, kilopta az álom a kezéből a telefont... és a telefonnal együtt Martint, a fantázia boldogságát.

Elaludt.

Valamikor éjszaka ébredt fel... kereste a nyomot a valóságba... aztán megtalálta. Megtalálta saját valóságát, és szíve szerint kuckót épített volna az asztal alá a takarókból és párnákból... hogy belefeküdhessen a kuckóba, és képzelődhessen tovább... Martin csak pisilni ment ki, és mindjárt visszajön.

Mégsem ezt tette. Megágyazott rendesen, levetkőzött... és nem mosott fogat... csak bebújt a takaró alá, szorosan maga köré tekerve azt, úgy, mintha ölelnék őt. Mintha Martin ölelné.

Vidám, csevegős vacsora volt, boldog álom és szomorú éjszaka onnantól kezdve, hogy éjjel felébredt a valóságra. Bánatos, szembe könnyet csalós, fájdalmasan vágyós. Azon gondolkozott, hogy pár hónappal ezelőtt, amikor minden bátorságát összeszedve Martin elé állt, a férfi nem kívánt élni az életébe való meghívás lehetőségével. Nem a miérteket kereste. Úgy gondolta, azzal nyugtatta magát, hogy erre jó oka lehetett a férfinak. Olyan oka, ami nem tartozik Elle-re.

Okok... talán, meg lesz annak is az oka egyszer, ha Martin mégis jelentkezik. A remény jó dolog... a legjobb dolog, ami alvás előtt történhet az emberrel...