Elza

2020.11.16
Érintés
Érintés

Elza tudta, hogy ez az ő napja. Péntek van, és az egész hétvégét anyjával töltheti az ügyeletesszobában. Elképzelte, ahogy betakarózik az anyaszagú világoskék kardigánba, és összebújva együtt fejtik a keresztrejtvényt. Szaporán szedte kopogós lakkcipőjében a lábát, hogy minél hamarabb kezdődjön a ,csak mi ketten' hétvége. Beszaladt a pici, hűvös, kórházszagú előtérbe, és visszhangzó léptekkel rohant fel a lépcsőn. A magasföldszinten megállt egy pár másodpercre hogy megkocogtassa az akváriumot, feldúlva ezzel a halak nyugalmas életét. Elzának nemigen fért a fejébe, hogy hogyan lehet valaminek aranyhal a neve, ha nem is aranyból van. Aztán tovább haladt az üres folyosón csak cipőjének könnyű csattogása hallatszott. Úgy tűnt, péntek délutánra a betegség is elfáradt munkájában. Így anyja csak vele foglalkozott. Végre.

A szobába érve leroskadtak a fotelba. Ilyenkor a nagy csend, egy puha fehér és édes habbal, útját állta az időnek, mindkettőjük örömére. Késő délután volt már, a nap bágyad vörösen tombolt az égen. Megcsörrent a telefon. Elza anyjának szólt, műtéthez hívták. Elza egyedül maradt a szobában. Unalmasnak ígérkezett a várakozás. Anyja gyöngyvirágszappan illatú öltözőszekrényéből kivett néhány, a röntgenfelvétel csomagolására használt narancssárga papírt. Szerette ezt a sárgát, jó és vidám érzés volt rá rajzolni. A papírnak esett a színes ceruzákkal, de színek öröme túlszaladt a papírlapon. Énekelni kezdett rajzolás közben. Nem volt se eleje, se vége, az önfeledt örömérzetet volt hivatott megtestesíteni. Egyre jobban belehullott az álomvilágba, amit a sárga papírra képzelt. Királylányokat rajzolt, szőke, barna és vörös hajúakat. Mindegyiknek külön története volt, de fekete kopogós cipő volt rajtuk is, ugyanolyan, mint Elzán. A mesevilág magával ragadta, és felemelte lassan a királylányok birodalmába. Egyre halkult, majd abbamaradt az ének, és Elza mély álomba merült, az asztalra borulva, a színes ceruzák közé.

Kopogásra riadt fel. Felkapta a fejét az asztalról. Egy színes az arcára tapadt és ezüstösen pengő hanggal pottyant vissza az asztalra. Kábán nézett körbe. Zsibbad a keze és a lába, a természetellenes póztól, ahogy aludt a széken. Az ajtó mögül ismerős halk férfihang szólalt meg.

- Elza! Jani vagyok. Nyisd ki!

Anyja barátjának a hangja volt. Odasietett a kopogós cipőjében az ajtóhoz és elfordította a kulcsot. A férfi megállt az ajtóban, elmosolyodott Elza nyálas és ceruza lenyomatos arcán.

- Anyád lenn van a műtőben. Még dolgozik, de kérte, hogy nézzelek meg, hogy mi van veled. Most lemegyek, segítek neki rendbe rakni a műtőt, hogy hamarabb végezzen.

- Szeretnék lemenni veled, majd leülök a műtő előtt, és megvárlak benneteket.

Hangja és tekintete határozott és felnőttes volt, ellentmondást nem tűrő. Elindultak a kongó folyosón, a lépcső felé. A lépcsőhöz érve szemük összecsillant.

- Na, most ki fog nyerni? Adok előnyt - mondta Jani a lábára mutatva. - Rajtam klumpa van.

Elza Janira hunyorított, kikapta vékony kezét a férfi kezéből. A kislány és öröme végigszaladt a fekete vaskorlát mintáin, amik életre keltek és beszálltak a versenybe, amit a játék friss öröme szórt oda nekik. A földszintre érve diadalmasan nézett vissza Elza a lemaradó férfira, aki mosolygott. Éles esze gyorsan megoldotta a mosoly titkát. Hagyták őt győzni.

- Ez nem ér! - nyafogta játékosan.

Megérezte azt az előnyt, amit bájos gyereklány léte adott. Azt, hogy ezt az előnyt ki lehet használni. Az akvárium melletti lengőajtó irányába indultak. Itt kezdődött a bennfentesek világa. Otthonosan léptek a másik világba. A mögöttük összecsapódó ajtó a semmibe himbálódzott. A folyosó üres volt, és a fáradó naptól fényes.

- Akkor várj meg itt, tíz perc, és jövünk.

A csempék és az ajtók fehérsége megálljt és tiszteletet parancsolt még a képzeletnek is.

Elza leült a műtő előtti székek egyikére. A lengőajtón fém koccant meg, és megindult köríves, kötött pályáján. Egy hordágy csörömpölősen zörgő kerekei lökték meg, az ajtón befelé haladva. Elza csak a rajta fekvő férfi élénksárga lábát látta meg a felismerés pillanatában. Gyorsan elfordult. Kopogós fekete lakkcipőjére nézett, mereven, elzárkózva. Elzától pár lépésre megállt a hordágy kerekeinek lendülete, de a fehér gumitalpú cipők tovább haladtak puha, határozott ütemükben. Azon gondolkozott, hogy hogyan kellene viselkednie. Nem volt, aki kisegítse. Félve nézett végig a meztelenségében kiszolgáltatott, valamikor erős férfitesten. A kórházi lepedő hideg fehér színe még jobban kiemelte a bőr beteges, savanyú sárgaságát. A gyér, ősz haj, szálanként rendezve simult a kivillanó, egészségtelen sárga, matt fejbőrhöz. Nyálatlan szája félig nyitva volt, arca teljesen lelazult. Lélegzetének ritmusát a lassan meginduló nyögések szabályozták. Körmei erősek és sárga viaszfényűek voltak. Érezte, hogy ebben az órában nem volt a férfinak kötődése. Elengedni készült a világot. A kislányt meglepte a mozdulatlan beletörődés.

Nem így képzelte a haldoklást.

Arra gondolt, hogy oda kellene menni, és belefűzni a férfi ujjai közé a sajátjait, hogy segítsen neki átlépni a semmibe. Nem merte megtenni, félt saját kicsinységétől. Nem ülhetett ott tétlenül, tenni akart valamit, valami nagyot, és segítőt. Bizonytalan volt abban, hogy az élet, vagy a halál kívánása lenne-e jobb.

Összeszorította apró fogait, ami belesajdult a nagy erőlködésbe. Levegőt sem vett, ráncosra zárta szemhéját, és koncentrált. Varázsolni akart. Ha az álomvilágban képes rá, most miért ne lenne az? Érezte, ahogy tiszta gyerekereje gomolyog a teste körül, fémes rózsaszín szélei pedig elporladnak a tisztaságszagban. Becsukott szemei mögött látta, ahogy köd hullámzik a férfi felé. Hitt benne, hogy ha odaér, lágy erejével megérinti, és minden gyötrődést felold. Érezte a felelősséget, és a most megismert őserőt magában.

Halk suhogással nyílt ki az egyik fehér ajtó, kiengedve az orrcsiklandozó édes fertőtlenítő szagot. Megérintették a vállát. Egy pillanat alatt eltűnt a varázsfelhő, és vele együtt az ereje. Elza a két felnőtt között ránézett a férfira, reménykedve, hogy talán mégis elérte a lelke a haldoklót, és történt valami. De nem történt. A férfi fájdalmasan érdes légvétele, a sárga porszerű szín, az öntudatlanság, minden maradt a régiben.

Utálta a felnőttek világát. Toporzékolni akart, és sikítani. Hisztivel akarta eltüntetni a világ élét, a felnőttvilágot, ami elsorvasztja az erejét.

- Meg fog halni? - kérdezte.

A kislány válaszra várt, és a felnőttekre meresztette a szemét. A kérdéstől nem volt hajlandó elszakadni, makacsul, amíg meg nem kapja a választ. Az anyja inkább húzta volna az időt, hogy legyen elegendő ideje válaszokat gyártani a keresztkérdésekhez, amire már számított. De nem volt keresztkérdés, csak egy letisztult, egyszerű, egyedüli kérdőjel, ami belemar az anyákba.

- Igen. - mondta Jani, a valóság tényszerű hangján. Elza a cipőjére nézett, ekkor már tudva, hogy legközelebb végig viszi erejét a célig. Érezte, hogy képes rá.

Észre vette, hogy a lakk meg van repedezve a cipőjén. Látszódott, hogy régóta ott vannak a repedések. Átvillant rajta, hogy hogyan nem vette ezt eddig észre.

Felpattant a székről, és hirtelen megfogta a két felnőtt kezét. Megindult. A mozdulatba egész testének súlyát belefeszítette. Azzal a bizonyos őserővel vonszolta a felnőtteket a lengőajtó felé, a keserű csalódás elől, aminek az előbb megérezte létét.

Saját, kislányos és királylányos világát akarta... húzta kifelé a valóság kegyetlen meséjéből a felnőtteket... ki az akváriumhoz, a korlátos lépcsőhöz, a királylányokhoz, a csodákhoz.

Frankie Fischer © Minden jog fenntartva 2020
Az oldalt a Webnode működteti
Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el