Egyszerű igazságok boltja

Közhelyek.

Csók közben beszívtam az orromon az ő kilélegzett levegőjét. A szempilláim alatt, titokban lestem. Elmosolyodott. Pedig csukva volt a szeme. Érezte arcbőrén a lehelet útját. Vágyta, hogy csináljam még. Egy levegőn éltünk. Azon a levegőn, ami megjárta a bensőjét, a tüdejét, a légcsövét. A levegő, ami az övé volt, az enyém lett. Benne volt testének párája. Ott és akkor nem létezett külvilág. A karjával átölelt, biztonságot adott.

Érintések.

A legjobb dolog a világon. Minden benne van. Vannak napok, amikor apró szikrák rezegtetik a levegőt az emberek körül. Szavak és gesztusok feszülnek egymásnak, és önmagukat gerjesztik. Amikor elérik a maximumot, megállítják az időt. Némasággal. Egy kemény átlátszó burokban ott a nyomás a szíved felett. Felkúszik a torkodra és fojtogat, beduzzasztja a nyelved tövét, és érzed, ahogy nyelsz, érzed nyelőcsöved, garatod minden milliméterét. Az idő pedig csak áll, te pedig azt érzed, sírni volna jó. Megbántott vagy, miközben bántasz. A zokogás szelepe megszünteti a nyomást, ha eljutsz odáig. De ez felesleges cselekedet. Van más út is. Megéreztem az ujja hegyét az én ujjam hegyén. A legóvatosabb érintés volt, amit valaha ember érezhet. Csiklandós, rövid, bátortalan, illemtudóan tolakodó. És kíváncsi. Felnéztem önsajnálatomból, bele, a szemébe. A világot láttam benne, az ég kékjét és végtelenségét. A végtelen szeretet mélységét. Éreztem, hogy ez a feloldozás, ami semmissé teszi, elporlasztja a sértett önzést. Az ujja még egyszer érintette az enyémet, most alulról, betolakodva alá, helyet kérve. Néztem a kezét, rajta az ereket, az izmokat. Mimikája van ilyenkor a kéznek. A bátortalan mosolyt öltötte magára a kéz. Nem bocsánatot kért, csak szeretetet, és szeretetet adott. A bizonytalanság ellen. Lassan ráfontam a kezem a kezére. Megindult a szó, mondatok lettek belőle, világot és életet jól látó mondatok, melyeknek helyük és értelmük van. Megszüntetik a távolságot köztünk, újra egyek leszünk pillanatok alatt. Nincs megbocsátás, mert nincs miért. Csak szerelem van.

Álmok.

Valóra vált álmok. Sokszor beszélt arról, hogy szereti nézni, ahogy a párnán szétterül a hajam. Minden adandó alkalommal ellopta küllemem magának, amikor öntudatlanul aludtam. Aztán egy este, túl korán kezdett megnyílni a lelke zsákja, amibe elmentette a látványt. Beszélni kezdett. Felébredtem a félálomból, de nem mertem mozdulni. Joggal hitte, hogy alszom. Beszélt hozzám, közben a hajtincseim végét simogatta óvatosan, nehogy felébresszen, hogy megmaradjon neki, csak neki ez a pillanat. Mindent elmondott, amit tudni akartam róla, rólunk. A gondolatait rólam. A szíve és elméje nyitva volt, és beleláttam. Miközben ő a látvány morzsáit akarta ellopni, én kiraboltam az egész lelkét. Legalábbis a rám eső részét. Alattomosan, önzésből. Szavai suttogóak voltak, reszkettek a törékenységtől. Víztiszták voltak az őszinteségtől. Mindig éreztem, hogy különleges ember, különleges férfi.

Az igazi.

Jött felém a pályaudvar nyári tömegében. Addig csak fotón láttam. Két órát várakozott rám. Hangja a telefonban nyugodtan derűs volt. Azt mondtam, hogy én már látom őt. Zsebre raktam a telefont, és mosolyogtam rá, miközben közeledett. Közel, túl közel állt meg hozzám. Kézfogásra nyújtottam a kezem, és bemutatkoztam. Tenyere belecsúszott az én tenyerembe, rákulcsolta az ujjait a kézfejemre, határozottan és gyengéden, majd a szívéhez nyomta az összeforrt kézfejeket. A mellkasa közepére. Ellenkezést nem tűrően. Másik karjával lendületesen átölelt, és puszit nyomott az arcomra. Rám robbant a mosolygós, boldog, őszinte érzelem tömege, könnyed puha páncélként. Ettől a pillanattól fogva biztonságban voltam.

Biztonság.

Ez az a fogalom, amit nehezen magyarázok. Talán azt az állapotot jelenti, amikor nincs szükséged önigazolásra, mások véleményére... mert két lábbal állsz a földön. Biztos vagy magadban és a sorsodban. Nem két fél ember alkot egy egészet, hanem két egész ember alkotja a világot. A saját világukat, melyben biztonságban élhetnek az idők végezetéig egy szerelmes bódulatban, ami védi őket a felesleges külvilágtól.

Bódulat.

Egy furcsa, csodás állapot... csak az nem mindegy az, hogy magától jön, a lelkedből, Isten által, vagy magadnak idézed elő. Egy hónapnyi feszültség után már érzékeltem, hogy anyám halála után is van élet. Az az egy hónap nagy terhet rótt rá. Az összes olyan terhet, amit én már nem bírtam cipelni. Mosolyogva vette át a vállamról a batyut, és büszkén cipelte helyettem. Erős volt. Szemei rám nevettek minden nap, és tudatták velem, hogy ő megmarad nekem, bármit is veszítek. Pedig voltak saját terhei, régről. Erősnek érezte magát. Szinte mindig. Szinte. Amikor pedig már nem volt erő, bódulatba menekült. Feküdt az ágy végében a lábamnál, hozzám kuporodva minden este, és két kezével karolta a térdhajlatomat. Addig simogatott, míg meg nem jött a megváltó álom. Az álom és a közelségem volt a gyógyír, ami másnap reggelre visszaadta az erőt. Aztán eljött a nap, amikor felébredt a bódulatból teljesen. Hamuszürke volt, az ágynemű nedves volt az izzadságtól, szemei karikásak voltak az elvonási tünetektől. Fogtam a kezét, és szenvedtem. Akkor, amikor aludt. Hogy ne lássa. Hogy ne láthassa, amit én. Azt, hogy mennyire törékeny, elesett és gyenge. Tiszteltem azért, aki akkor volt.

Tisztelet.

Ki kell érdemelni. Küzdeni kell érte, és nem hisztizni. Vannak, akik előjogként megkapják, koruknál fogva. Bárkitől. Vannak, akik morzsánként szedik össze. Ez utóbbi megingathatatlan, mert ott van a morzsák között a kötőanyag, amit munkának hívnak. Ez az a testi és lelki munka, ami képes tökéletesre csiszolni a jellemet.

Munka.

Van, aki kényszerből csinálja, van, akinek életerőt generál. Néztem, ahogyan készíti a tortát a majdnem felnőtt gyerekemnek. Ujjai biztonsággal gyúrták a sárga, sajtszínű marcipánt. Jó volt nézni élettel teli rutinját. Ajkai néha egymáshoz feszültek, és kicsit csücsörített, ahogyan koncentrált. Pedig Isten tudja, hányadik tortáját készítette. Ott állt, alsónadrágban és pólóban, a konyhában a pult előtt. Menet közben minden rendben elmosogatva, élvezve a rutint. A kést az égbe repítette, és elkapta, utána rám mosolygott. Majd másba fogott. Titok volt az alatt a két perc alatt, míg el nem készült, de így is alig tudtam kivárni. Egy marcipán rózsa lett a "remek". Férfiujjai finom mozdulatokká formálták a törékeny virágot. Tökéletessé. Teremtett. Épp csak illata és színe nem volt a rózsának. Csak szeretete.

Színek és szagok.

Luxuscikkek, amikkel Isten ajándékozott meg minket. Megismerkedésünk után a harmadik nap este tudtuk, egyek vagyunk, összetartozunk, végleg. Házasságtagadók lévén, nehezen mondtuk ki azt, hogy össze kell házasodnunk. Beletelt tíz percbe. Attól a pillanattól kezdve ez volt a legtermészetesebb állapot, amit valaha érzetünk. Eltelt fél év, és még mindig kerestem azt a kék ruhát, aminek látványával örömet okozhatok neki. Külföldre utazott pár napra. A búcsúzásnál magamra zártam az ajtót, és terveim szerint ki sem akartam lépni onnan addig, míg meg nem érkezik. Nem érdekelt a világ nélküle. Az örökkévalóság négy napja volt ez. Elhaladva a gardrób szoba előtt, megláttam a cipőjét. Arra gondoltam, bele kellene szagolni. Imádtam a másik felem mindenféle szagát. A rosszat épp úgy, mint a jót. Megdöbbentem őrültségemen. Azután viccesnek, gyerekesnek találtam. Vágytam rá. Arra, hogy átölelhessem végre, arra, hogy átöleljen végre. Nem csak lélekben. A hangját akartam hallani. Az érintését érezni. A megnyugvást akartam. Hisz félember lettem. Amikor megjelent az ajtóban, tudtam, hogy baj nélkül telik el az idő, az a pár nap, amikor férj és feleség leszünk. Megálltunk a belvárosban a kocsival. Egy indiai ruha bolt előtt. Találomra mentem be. Ott volt a kék ruha, amit hónapok óta hiába kerestem. A gondoskodás oda készítette nekünk. Minden mellettünk állt. Az idő, a tér. Minden természetesen haladt a medrében, pont akkor és ott, ahol, ahogy kellett.

Összetartozás.

Az összetartozás ereje a legtermészetesebb erő. A semmiből fejlődik hatalmassá. Észre sem vesszük, csak van. Könnyed, de őrülten erős szálak futnak a másik emberig. Ezekkel a szálakkal kapaszkodsz az életbe, általa, és ő, általad. Nem szeretem a fagyit, de az év legmelegebb napja volt, ezért mégis rászántam magam. Mert ő fagyira vágyott. Hivatalosan egy leszek vele, egyek leszünk egy óra múlva. Fagyizzunk hát együtt. A hatalmas, napsütéses, városi parkban, a nagy kerek szökőkút melletti pergola alatt ücsörögtünk. Minduntalan végigszaladt a tekintetem a park végében lévő sok lépcsőn, egészen a polgármesteri hivatalig. Út a mennyországba. A felfelé vezető lépcső, és az épület szikrázott a napsugaraktól. Nekem még tündöklőbbnek tűnt, hisz ott leszünk férj és feleség. A szökőkút szélén egy fiatal pár ült. Közösen döntöttünk, kézen fogva mentünk oda hozzájuk. Megkértük őket, legyenek az esküvői tanúink. Zavarba jöttek a hirtelen jött romantikus kéréstől. Álltunk a hivatal irodájában, négyen egymás mellett. Vigyázzállásban, mint a rossz diákok, akik raportra jöttek. Az anyakönyvvezető kedves mosollyal beszélt. Egyedül éreztem magam, valami hiányzott. Hiányzott a keze érintése. Az elmúlt 10 hónapban mindent együtt, egymás kezét fogva csináltunk végig. Óvatosan elindult a bal kezem a parasztinge alja felé. Két ujjammal megfogtam az ing szélét és óvatosan megcibáltam. Hé... itt vagyok! Én vagyok a másik feled! - gondoltam. Abban a pillanatban gyengéden, éhesen, rákulcsolódott a keze az enyémre. Ez volt mindkettőnknek a megnyugvás. A kezem pont beleillett az övébe, a legtermészetesebb módon. Mosolyogtam. Miközben a tanuk aláírták az anyakönyvet, ránéztem, fel, bele a tengerszínű, őszinte szemébe. Egy pillanatra elmélyedtem benne, és ő már magához is ölelt, és megcsókolt. Ebben a csókban ott volt az összetartozás ereje, a szeretet gyengédsége. A hűség csókja volt ez. Az a fajta, aminél pontosan tudja az ember, hogy révbe ért. Tökéletes, boldog nap volt. Ettől a naptól fogva sokszor ejtettem ki a számon azt a szót, hogy férj. Az ő válasza pedig csak annyi volt: feleség. A párbeszédet mindig egy mosoly, és egy, a másik lelkébe látó tekintet zárta. Ez a két szó helyettesítette a ,,teljes szívemből szeretlek" mondatot számunkra.

Tökéletesség.

Azt mondják, Rómeó és Júlia szerelme azért volt tökéletes, mert nem volt idejük arra, hogy megéljék az időt, amikor a szerelem szeretetté szelídül. Nos, szerintem létezik tökéletes szerelem. A miénk. 11 hónap, amiből 25 nap házasság volt. Köszönöm Istenem.

Búcsú.

A búcsúzásban mindig meghal az ember egy kicsit. Kicsit meghalni nem érdemes, így búcsúzni sem. Sok dimenzió létezik, és mi vándorlunk.

Lelkem ölelte őt a kocsiban. Szorosan, miközben fizikai valómban, egy szobában ültem és rajzoltam. Mégis öleltem. Testemmel betakartam a testét, fejem a feje mellé, a vállára szorítottam, és folyamatosan suttogtam a fülébe: Férj. Édes. Az idő megszűnt. Nincs fájdalom, sem testi, sem lelki. Csak puha, megnyugtató biztonság van. Körbefontam őt, szorosan, miközben az autó darabokra esett szét, a fizika törvényei szerint. Láttam, ahogy a kocsiban lévő dobozok, vödrök kiszakadtak a helyükről, és megszűnik a gravitáció. Ez volt a dolguk. Miközben pillanat és az ölelés biztonsága örök volt.

Az egyszerű igazságok boltjában rend van. Mindennek meg van a maga helye. Polcokon, melyeknek neve van. Kivéve a búcsúnak. Tisztelet, biztonság, bódulat, közhely... mind ott van... és ott van a tökéletes, örök, semmivel felül nem írható, minden dimenzióban egyszerre létező szerelem.

Emlékül Balogh Istvánnak, férjemnek, aki élete utolsó percéig hitt bennem.