Búcsú

2020.11.16
Ház a tónál
Ház a tónál

Mint millió, pillanatokra felvillanó, fehér szpot, úgy ragyog a tó fodrozódó felülete. Ettől a legnehezebb elválnom. Árad... Isten közelebb hozta a csoda élményét hozzám, magasabbra, hogy közelebbről legyen rálátásom az isteni csillogásra.

Vidámság és nyugalom. Ezt adja.

Váratlanságot ad, azzal, hogy mindig máshol villan fel a fehérré tisztázott égi fény. Hunyorgok, direkt, mert úgy megnyúlnak a vízen a felvillanó fénycsillagok. Így, nagyobb felületen élvezhetem a fehéren csillogó ragyogást. Ahogy a kora tavaszi szellő fodrozza a vizet, a fehér szpotok csíkba rendeződnek, és egymás mellett haladva szaladnak a szellőtől frissülő nádas barnás-szürkesége felé. Simogatják a csillámok a víz nagyobb, lent maradó sötét tömegét. Ahogy a lelkem is simogatja. A millió villanás egymást éri, és valahogy úgy látszik, hogy egymás társaságát keresik a szpotok... két hatalmas foltba igyekeznek, ahol csak egymásba kapaszkodnak, de nem olvadnak egyé... hogy onnan tovább haladva a csillanó csíkhullám tetején kitáncoljanak a tó szélére. Lassan, nagyon lassan, de biztosan elhúzódik jobbra a Nap fénye. Halad az idő, mely időintervallumban minden percet egyszerre érzek. Talán, mert a minden perc fontosságát és gyönyörűségét érzem csak, csak azt érzékelem a szememmel. A fontosság és gyönyörűség ad értelmet a percnek, és azt hiszem, én most csak az értelmet vagyok képes befogadni... az idő múlását nem. Elválik az érzet és az idő bennem. Csak az érzet él... így nincs is már idő, eltűnt a gondolatom univerzumából. Egy-két perc, és más szögből dobja a fényt a vízre a Nap. Nagyobbak lesznek a vakítóan villogó szikrák. Láthatóvá válik a lelkük... mert mindnek van. Van lelkük, érzem. A gyémánt tüzét látom bennük táncolni. A ragyogó fehér fény szélén megvillanó smaragdzöldet, és rubin-pirosat. A gyémánt sem érne semmit, ha nem lenne benne tűz... ha nem lenne benne a zöld és piros lélek.

A terasz padján ülök, a hideg, de tavaszban bízó szellőben. Lágyan, már-már kedvesen markolom a karcsú fémbögrémet, amiből kifogyott a kakaó. Azt érzem, hogy nő vagyok. Nő, mint a víz. Egésznek érzem magam, és azt érzem, hogy buzog bennem a nyugalom és a lágy erő. Nem tevékeny erő, nem csáberő, nem anyai, nem játékos, hanem szemlélődő. Tetten értem magamban a lágyságot. És ez olyan jó... hosszú ideje képtelen voltam megélni ezt. Képtelen voltam felvállalni a nőiességgel járó törékenységet, azt, hogy megbántható vagyok, így, mindent eltitkoltam mások elől, ami nő.

Egyszerűen csak vagyok, szemlélődök, és érzem ennek az erőnek a "testét", a tömegét, a tisztaságát, szelídségét és szépségét.

Árad, igen, árad. A fák közé belopta magát a víz, és a villanások megállnak, a víz felszínén tömegével megakadt gallyak között. Ők már folyamatosan ragyognak... nem mozognak, beledermedtek a villanásba. Fényes foltokba olvadnak, ölelkeznek, lazán kapaszkodnak egymásba, és rámosolyognak a Napra, az eredőre, és visszatükrözve annak vakítóan fehér fényességét. Mellette, a könnyed, halvány szürkés-barna, téltől ritkított nádasba szaladó fényszemcsék kacagnak. Visszamosolygok rájuk, viszonozva vidám kedvességüket.

Nem kívánok mozdulni, és úgy érzem, hogy végre nem is kell. Csak a fejemet fordítom el kicsit jobbra, amikor meghallom a hirtelen jött madárcsicsergést. A madarak ismernek. Mert etetem őket telente. Sok madár. Nem rebbennek már szét, amikor kimegyek a teraszra. Cinke, az ügyetlen cinkék, akiknek csőréből rendre kihullik a mag. Tucatjával pihennek és figyelnek a környező fák ágain. Bizalmatlanok, de mégsem annyira, mint régen. Egy-egy bátor, igen bátor, vagy talán csak bohón merész. Itt van a cinkenagyságú, tömzsi, szürke, és lassú madárka, halvány szürkés-sárga beggyel, és sárga csíkkal a szárnya alján, aki inkább csak nézelődni jön a madártömegbe, mint enni. Mintha inkább csak társaságra vágyna. A kicsi, ezüstszürke plüss madarak csapatostul érkeznek. Megülnek kicsit a környező fák ágain. Könnyűek, légiesek ezek a madárkák, mégis lehúzzák kicsit az ágat... fura... mindig azt gondoltam róluk, hogy súlytalanok. Mert annyira fürgék, annyira kicsik és kecsesek. Testük apró és hosszúkás, gombszemük van, ami az ezüstszürke, könnyed, pihés tolluk mellett erős kontraszt. Csőrük vékony, mint a fogpiszkáló, és hosszan nyúlik előre apró fejecskéjükből, farktolluk pedig keskeny, hosszú, még jobban megnyújtva optikailag őket. Annyira szeretném megérinteni őket... annyira szeretném, de nem tehetem. Nem csak azért, mert tovarebbennének, ha túl közel mennék, hanem inkább azért, mert érinthetetlenül gyönyörűek. És megjöttek azok a madaracskák is, akik tarkaságukkal és pimaszságukkal vívták ki tetszésemet. Apró, tompa, sárga csőrükben a világ összes magja eltűnik. Csőrük tövében, a szemükig terjedő téglavörös folt van, onnan fehér csík díszíti függőlegesen apró fejüket, majd egy ugyanekkora fekete csík... nem is értem, hogy egy ilyen apró fejecskére hogyan fér fel ennyi szín. Begyecskéjük okkersárga, apró, fürge szárnyuk rozsdabarna, testük vége, a farktolluk meg újból fekete. Annyira életrevalók... szeretem őket. Még annak ellenére is, hogy egymást is elzavarják, pedig töméntelen sok a mag... akár két napra is elég lenne... nem sajnálom tőlük.

Gerlepár... a gerlék végig kísérték eddigi életemet. A gyerekkoromat, amikor befészkeltek és családot alapítottak a függőfolyosó végén a fásláda és korlát közé. Az egész bérházat körül lengték a gerlék. Hangjuk, burukkolásuk az otthon hangja nekem. Később, az első lakásomnak az ablakához lógó ágon ültek, szinte egész nap, és befelé kémleltek. Ebbe a lakásba születtek a gyerekeim. És ott volt az álmomban Gerle... a gyerekem, akit elvetettem, megöltem. Ezt a nevet adtam neki... nem tudom miért...

És most itt... öt évvel ezelőtt, amikor ide költöztem, úgy, de úgy örültem, hogy gerlék is lesznek a közelemben. Mint valami égi jel... az otthon madara. Ők tartották bennem a lelket a betyárul nehéz időkben. Elhittem nekik azt, hogy ez a hely lehet az otthonom. Hittem, hogy így lesz. És így is volt... pillanatokra csak, de éreztem, tisztán éreztem, hogy ez az otthonom. Felcsillant bennem az érzés, mint a ház alatti tó tükrén a fényszikra.

...aztán... megjelent a macska. Vörös bundája gyönyörű... de a szeme, mint a kígyóé... mint a férjemé... sárgás és hideg. Rabolni jött, riadalmat okozni, a saját épülésére. Győzni jött, szépséggel táplálkozni jött.

Elriasztotta az égi csodát. Elriasztotta az ég urait. Elriasztotta a madaraimat.

A Nap is más szögbe helyezte magát... a ragyogó villanások nagy része bekúszott a légies nádasba... és odébb, jobbra nincs más, csak a fákat fojtogatóan körül ölelő nehéz, sárgásbarna, iszapos víz, melynek párájába kapaszkodik végső kétségbeesésében a fény. Nem ragyog, nem csillog, csak jelzi, hogy van... még van, létezik... de ott már minden más. Homály, hűvös, matt fény. Az iszap győzött. Ma, délután az iszap győzött a ragyogás felett.

...holnapig... a holnapi nap fényeinek eljöveteléig...

Frankie Fischer © Minden jog fenntartva 2020
Az oldalt a Webnode működteti
Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el