Az első csók

Mindenki emlékszik élete első csókjára. A szerencsésebbek annak a nevére és személyére is, akitől kapta. Én nem vagyok ilyen szerencsés.

Minden lány erre a pillanatra vár... minden lány készül rá. Vártam rá, de nem készültem. Éreztem a csók fogalmát, de sosem raktam össze a fejemben milyenségét. Váratlan és kegyetlen volt. Mert hirtelen nőttem fel az érzéshez. Ezt ellensúlyozta lágysága, spontaneitása és őszintesége.

Lakáskulcs híján, sétálni kényszerültem felfoghatatlanul rövid miniszoknyámban a háztömb körül. A közeli kis téren Mária napi búcsú volt, annak minden hangjával, zajával, illatával. Harsány bolondozni vágyás hívott arra a térre. Kíváncsiság, hogy hogyan mulatnak a felnőttek, a nagyok, az idegenek.

Hamar akadt kísérőm a nézelődésben. Sanyinak hívták. Szőke göndör haja volt, hosszú szempillája, őszinte, tanulatlan szeme. Mégis lágyan terelt a pad és a csók felé, mely precíz módon volt megtervezve gondolataiban.

Nedves és forró volt. Törekvő, de mégis bizonytalan. Pont csak annyira, amennyire egy 17 éves fiú törekvő és bizonytalan.

A csók utáni pillanatok szégyenlős derűbe burkolóztak. Titok volt, hogy első csókos voltam. Egyszerre nyílt ki a világ, az érzés, a vágy. A mimóza levelei záródnak így össze, ahogy én megnyíltam. Sorban minden női szirmom életre kelt, és kíváncsian fordult az ég felé, vágyva a váratlant újra és újra.

Életkedvem támadt a semmiből, a felnőtt létre. Pont jó időben, pont jó helyen, pont úgy, ahogy kellett.

A boldogság arcul ütött, és feleszméltem milyenségemre. Nő lettem. Nő, aki vágyik a férfi szeretetére. Minden eldőlt. Egy pillanat alatt. A jövőm is. Erre születtem. Mint minden nő.

Szerelmes lettem a csókba. Szerelmes lettem a lélekcserébe.

Sanyival másnap is találkoztam. Elkezdtem megismerni Isten azon "eszközét", a fiút, aki ezt a varázst megmutatta nekem.

Édesanyámat pedig a frász kerülgette, joggal. A csók estéjén - és kulcs híján - miniszoknyában másztam át a kerítésen. Nem volt bennem szégyenérzet... valójában csak a csók volt bennem, amikor átemeltem Sanyi és a közeli buszmegálló népei előtt a lábam a kerítésen. Fehér bugyi volt rajtam. A fehér jó szín. Tiszta, szűzies, naiv. Ez aggasztotta anyámat.

A következő randevú már iskolaidőre esett, így én nem mehettem. Sírtam. Zokogtam. A falnak támaszkodtam, hogy érezzem, a fájdalmon kívül is van világ. Nem tudtam Sanyi teljes nevét. Azt sem, hogy hol lakik. Miért is tudtam volna. Annyi más megbeszélni valónk volt.

Sanyi eltűnt, én pedig ott maradtam a csókkal, a nőiességemmel, a vággyal.

Mindig próbáltam őt megkeresni. Mindig próbáltam őt megtalálni. Csak azért, hogy megköszönjem neki női létem kezdetét. Sosem akadtam a nyomára. De ott maradt a csók, ami váratlan, nedves, és forró, még most is. A csók, aminek véget nem érő zenéje a mai napig hív és csalogat, szükségszerűen.