A világ két oldala

A másik oldal

Végig néztem magunkon, és elképedtem. Teljesen lesoványodtunk. Már vagy hat órája nem ettünk. Szülőanyám mellettem ül, és láttam rajta, ahogy egyre jobban elkeseredik. Teljesen lemondott életünkről. Nem sokat beszélgetünk. Csak vártuk, hogy szerencsénk legyen. Egy kicsit nézelődtem, hogy rövidebbnek tűnjön a várakozás, és ne gondolkozzak a túlélési esélyeinken. Még, ha egyedül lennénk, külön-külön. De így együtt egy kicsit macerás. Nem hagyhatjuk el egymást. Szeretem őt, és nem hagyhatom magára. Nem úgy, mint a testvéreim. Egyik percről a másikra itt hagytak minket, nem törődve semmivel. Megölne a lelkiismeret furdalás, ha magára hagynám őt.

Kedvelem a vasúti kocsikat. Sokat hallottam róla anyámtól, aki ugyanitt kezdte pályafutását. Azt mondta, hogy biztonságos hely, és rengeteg ember utazik manapság. A vasúti kocsik melegek, puhák és világosak. Eléldegélek a kék plüss üléshuzaton. Kellemes a színe, és nem csúszok le az ülésről. Állítólag régen, még az ük-ük-ük-ük nagyanyám idejében csúszós műbőr ülések voltak. Az életünk és a vérvonal továbbítása múlt azon, hogy mennyire tudtak kapaszkodni a műbőrbe... nem volt egyszerű az életük.

Egyre több ember van a vonaton. Hátha szerencsénk lesz. Nem halhatunk meg egy olyan helyen, ami tele van lehetőségekkel. Ni csak... ott jön egy vörös, hosszú hajú lány. Biztos iskolás. Az nagyon jó. Mert sokan vannak, és sokszor bújnak össze... jaj, csak ide üljön. Annyira szép dús a haja. És fiatal. Nem is sápadt, mint manapság a fiatal lányok. Biztos rendszeresen eszik. A múltkor két kopasz fickó beszélgetett és hallottam, hogy valami oknál fogva nem esznek rendesen a mai lányok. Sápadtak, egészségtelenek lesznek, és még a hajuk is kihullik. Dupla csapás. Kopaszon és éhesen meghalni. Szörnyű lehet nekik.

Letette az ülésre a táskáját a vörös hajú. Akkor biztos ide ül. Igen. Mert a kabátját is levette... elég gebe, ahhoz képest, hogy olyan magas, mint egy felnőtt. Úgy nézem egész jó vérvonal. Egészséges színű bőr, jó illat. Csak a hajának van furcsa színe, de ez, állítólag, valami festéktől van, nem kórságtól. Anyám mesélte, hogy látott már kék hajat is. Ez szörnyű, mert nekünk nincs kék színanyagunk, csak olyan színeink vannak, mint az átlag emberhajak. Hogy el tudjunk rejtőzni. Egy kék vagy zöld haj nem biztonságos. A vörös viszonylag jól rejtő szín és szinte mindig hosszú hajú, aki viseli. Érdekes, hogy a nők és lányok nem szeretik a vörös árnyalatokat rövidre vágva. Szerencsénkre.

Leült. Csodálatos, hogy milyen puhán hajlik ez a nagy hajtömeg az ülés fejtámláján. Beteríti az egészet és a plüssbe tapad. Teljesen elérzékenyültem a haj illatától. Nem is látom szülőanyámat a könnyeimtől... Ő már biztos benne van ebben a vörös csodában.

Nem örömködöm, mert lemaradok. Inkább szedem mind a hat ízelt lábam és felmászok ezen a hajszálon... a terv az, hogy megtelepszem új otthonunkban... és szaporodom, rendes fejtetű módjára. Ahogy kell. Végre valahára. Megérte, szinte védtelenül, hat órán át várakozni egy vasúti kocsi kék plüss fejtámláján.

Fárasztó ez a szaporodás. Folyamatosan petézek, de csak óvatosan. Szülőanyám azt mondta, hogy csak rejtett helyekre szabad utódokat tervezni. Mert, ha rájön új otthonunk tulajdonosa, hogy a hajában lakunk, egyből kiirt minket valami gyilkos vegyszerrel, és megöli még szegény serkécskéinket is. Már alig maradt lehetőségünk a fennmaradásra, mert fésűt és sampont és hajlakkot és hajfestéket használnak. Rendszeresen. Szerencsére jól elrejt a színünk, és gyorsan szaporodunk, így mindig egy kicsit előnyben vagyunk. Büszke vagyok a nemzetségemre. Hogy ennyire életre való.

Szülőanyám mesélte, hogy régen, nagyon régen, amikor az emberek valami puskagolyótól, vagy mitől, és az éhségtől meghaltak, szóval abban az időben nem mostak hajat, a tetűk nemzettsége hatalmassá növekedett. Alig volt olyan fej, amit ne népesítettünk volna be. Sőt, valami elveszett egzotikus és perverz fajtánk is új életre kelt a múltból. Olyanok, mint mi, csak laposabbak. Állítólag. Még nem találkoztam egyel sem. Állítólag valami háború miatt volt lehetőségünk így felfejlődni. Nem tudom mi az a háború, de biztos jó dolog lehet.

Sikeresnek vagyok mondható. Már száz petét raktam szálra, pedig alig fél napja vagyok Vörös Hajban. Nevet is adtam neki. Megérdemli. Lehetőséget adott arra, hogy boldogan éljünk szülőanyámmal. Két órával ezelőtt találkoztam vele, és azt mondta, hogy lehet, hogy ő már nem ér meg más fejet, mert annyira öreg. Úgy sajnáltam szegényt, teljesen le volt lassulva... és alig petézett. Szörnyű.

Ebben az órában kelt ki az első petém. Annyira édes... a anyámra hasonlít... leginkább lábainak csodás formája. Szegény szülőanyám egy órával ezelőtt szörnyű véget ért. Óvatlanul kimászott a hajfelszínre, és felelőtlenül túl sok hajat mozgatott meg. Vörös Hajnak viszketni kezdett a feje a hajmozgástól és odanyúlt. Most már tudom, hogy a viszketés a legnagyobb ellenségünk. Vörös Haj elkezdett vakarózni... és beleakadt a körmébe szülőanyám egyik lába. Kiabáltam neki, hogy hagyja veszni a lábát, mert még így is marad neki öt másik... de hiába. Talán már túlságosan fáradt volt a küzdelemhez... túl sokat petézett. Nem volt több életereje. Valahogy Vörös Haj két ujja közé keveredett és... jaj... annyira szörnyű volt. Aztán, egy nagyon erős, magas hangot adott ki a vörös anyagyilkos. Azt hiszem, sikításnak nevezik... rémséges volt. Mind a hatszáz pete összerezzent. És az, az álnok, ahogyan innen láttam, eldobta az ujjai közül a szülőanyámat... ki, a rideg világba... a semmibe. De hát, ahogy a mondás tartja, egy megy, egy jön. Így most én lettem a hatszáz fős nagycsalád lelke. Nem hagyhatom el magam.

Az egyik oldal

- Anya! - zokogta hisztérikusan a "rosszéletű" kamaszlány a telefonba az anyjának. - Tetves vagyok! Itt állok az állomáson. Segíts! Mit csináljak?

És sipákolt minden eddigi bűnét megbánva, hátha akkor nem lesz valóság az, hogy ízeltlábúak császkálnak ,sosemfésült', szerinte állatira dizájnos hajában.

- Mi vagy? Nem értem jól - válaszolta az anya kétségbeesetten. - Teeerheees? - emelte meg remegő hangját - Ugye nem vagy terhes? - folytatta rögtön, és nagyon koncentrált arra, hogy ne essen össze az ijedségtől. Miközben próbálta a szakadozott térerőből kihámozni kölyke mondanivalóját. Végig pergett lelki szemei előtt az elmúlt három hónap. Az, hogy hogyan hagyta ott nagy férjét és nagy lakását a három kamaszkölökkel az oldalán, vakmerően, csendes életre és egy albérletre cserélve, amit alig tudott fizetni. Lehetőségeire gondolt. Amik nem voltak. Tisztán látta lelki szemei előtt, hogy előbb fogja agyoncsapni lánya apja, mintsem nagymama lesz. És minden jóra gondolt, ami azzal jár, hogy egy kamasz meghasasodik. Egyáltalán nem érezte magáénak a nagymamaszerepet. Kétségbeesetten sírta az anya lelke a szokásos mondatot: az anyukámat akarom, vissza akarok bújni a hasába, és az ujjamat akarom szopni.

- Neeeeem! Teeetveees! - kiabálta kifakadva a gyereklány a vonal túlsó végén, akire ezek után ezer szem tapadt a tömött vasútállomáson.

- Akkor jó! - könnyebbült meg az anya. - Nyugodj meg, menj haza, majd otthon megnézem. Biztos csak a hajlakkos, koszos kócba akadt bele egy ostoba bogár - mondta, és nyugodt hangjával saját magába is próbált lelket önteni. Egy kicsit azért lázadt a lelke, mert az anyaság által rászakadt gyereksereg eddig még mindig megúszta az efféle, élet által produkált vicceket.

- De megfogtam és nagy volt, és kiemeltem a hajamból. És megijedtem és sikítottam és eldobtam. Undorító volt. - öntötte az információt a gyerek az anyjára.

Mire az anya hazaért, lánya a szoba ablakban könyökölt az udvar felé, kisírt és tébolyult szemekkel, állig elkenődött fekete szemfestékkel, a kétségbeesés határán vergődve.

Az anya be sem ment a lakásba, az ablakon keresztül, kíváncsian és sebtében túrt a gyerek hajába. Látta amint a bogarak töménytelen mennyiségben vannak jelen a hajban és egyúttal az életében is. Szemét az égre emelte, és rimánkodott, hogy csak egy hatalmas szuicid muslica raj legyen a gyerek hajában. De tudta, hogy ez nem egy öngyilkos típusú muslica halom. Mert ekkora muslicák nincsenek.

- Ez bizony tetű - nyugtázta -, méghozzá nagyon sok - és gyereket megnyugtatni próbáló mosolya mögött elbújt a sírás és a gyilkos ösztön, ami arra sarkallta, hogy agyoncsapja csavargó hajlamú, bulizós, bagózós, ostoba, tizenhat éves lányát.

Szembenézve a problémával, bement a lakásba, és lerogyott. Tudta, hogy nehezen fenntartott lelki egyensúlyát és délutánját most rendezte el a gyereke. Mindenre vágyott egyszerre. Egy forró fürdőre, egy csokira, egy alvásra, egy sétára. Csak arra nem, hogy kurkásszon három gyerek fejében. És a folyamatos mosásra sem. És minden élő értesítésére sem vágyott, akinek esélye volt arra, hogy sok száz, apró, undorító bogár tulajdonosa legyen, lánya áldásos élete és tevékenysége által. Nem volt energiája kínosnak érezni a helyzetet. Pedig az volt. Kínos. Roppant kínos. Arra gondolt, hogy ez a sok bogár az Isten csapása. Még hozzá jó nagy csapás. Magában alkudozott a Jóistennel, hogy ennyire azért nem rossz ember. Próbált üzenni Istennek, hogy, ha már bogárral bünteti, akkor a katicabogarat jobban szereti. Mert annak legalább vidámak a pöttyei.

A délután vadászattal telt... és a gyógyszertárba járással. Az anya úgy érezte, hogy az a hat üveg tetűirtó, amit a gyerekei fejére locsolt, édeskevés. A középső gyerek már másodjára ment a patikába, felvásárolva a tetűirtó készletet, miközben anyja zsigerből és rendíthetetlenül kaszabolta és mérgezte az ellenséget.

A kamaszlány sírva lógatta a kád fölé a haját, és minden egyes kihullott döglött tetűt elátkozta, a ,,rohadj meg" varázsigével. Aznap sokszor használta ezt a varázsigét. Az elmúlt fél évben nem fésülködött annyit, mint ezen a délutánon. Azt mormogta magában, amit az anyja az elmúlt fél évben szajkózott neki minden nap, hogy: a fésű jó barátunk.

A patikus már kérdezni sem mert, tudta, hogy egy fanatikus anyával van dolga. Így csak kitette a pultra utolsó készleteit, és sajnálkozva nézett a gyerekre és nem érdeklődött. A gyógyszertárba küldött középsőnek született gyereklány ránézett, és érezte, hogy mentenie kell a helyzetet. Meg kell védenie anyja és a család megkopott becsületét.

- Anyu csak tutira akar menni, nem bolondult meg - és bátortalanul mosolyodott el, reménykedve, hogy az anyja tényleg nem eszelősödött meg. Aztán büszkén hátracsapta derékig érő, gyönyörű szőke haját, amit meg is akart tartani. Pont annyira, mint anyja a józan eszét.