A télben élő erő

2020.11.16

Ahogy öregszem, a természettel együtt, tavasszal nyílik fel a szemem, hogy befogadhassa az élet megújulását. Nyáron, fut a milliónyi árnyék után a tekintetem. Ősszel pedig megtelik könnyel a szemem sarka, a szél szárazsága ellen dolgozva. Nyitott szemmel alszom a téllel.

Sosem szerettem a telet. Most mégis várom. Várom a hideget. Várom a havas szelet. Várom azt, amikor nincsen virágillat. Várom azt az a szépséges alvást, amit a természet meg mer tenni velünk, melegvérűekkel.

Látni akarom a hópelyheket, békés lebegésüket, egyenként megfigyelve lassú mozgásukat. A szikrázást, ahogy a nap meleg fényét jéggé fagyasztják egy pillanat alatt. Most úgy vélem, hogy a tél, a természet és az éltető levegő megtisztulása. A tavasz, nyár és ősz színeitől elfáradt szem megpihenése a fehérben. Talán a hónak a fehérsége szippantja magába a szemünkből a többi évszakban az íriszünkbe ivódott milliónyi színt, és magába zárja azt.

Aztán tavasszal, amikor az olvadó jégbe vetődik a fény, a jég prizmája megbontja a hónak a fehér fényét, és visszaadja nekünk a milliónyi árnyalatot. A hó rabbá teszi a fény színeit, az olvadásnál a víz pedig egyszerre engedi szabadon az összest.

Tisztelem a telet. Egyszerű a fizikája és a biológiája. Persze biztosan másképp fogom érezni az iránta érzett tisztelet nagyságát abban a pillanatban, amikor elviselhetetlenné fog válni számomra a folyamatos didergés, hiába van a lakásban huszonöt fok. És más gondolataim gyűlnek össze róla, amikor este, hosszú percekig érzem majd, ahogy lehűti a takaró alatti levegőt a testembe ivódott, és most kiáradó hideg.

A telet érezni képtelenség. Először a hideg és fehér szavak jutnak eszünkbe róla. Nem szoktunk, vagy a hótakaró miatt nem tudunk érintkezni közvetlenül az anyaföldből utat törő élettel, mint a többi évszakban.

A tavaszt, a nyarat, az őszt szagoljuk, milliónyi illat között lebegünk. A télben nincs illat.

A tavaszt, a nyarat, az őszt látjuk, milliónyi szín kedvesen fárasztja a szemünket. A télben csak egy igazi szín van, a fehérek fehére. A télben nincs meg a természet dallama. Hallható csend van. A tavasznak, a nyárnak, az ősznek millió anyaga van. Tapintásra ezer a formája. A tél anyaga a mindent megtisztító víz, kristályokba zárva. Ez a legszebb zálog, a szerelem záloga után. Ebben az évszakban jelen van az összes megnyilvánulási formája a hidrogén és oxigén dipólusos molekulájának... két pólus... három minőség... örök tisztaság... és különlegesség... no meg az élet feltétele...

Télen, nincs ami elterelné érzékeink által a figyelmünket saját magunkról. A madarak csicsergése, a rovarok zaja, a levelek suttogó zizegése helyett saját hangunkat halljuk. A gondolatainkat. A természet szagtalansága miatt érezzük lakásunk sajátos szagát, amit a benne élők illata és életvitelük tesz egyedivé.

Ilyenkor kénytelenek vagyunk magunkat látni. Kudarcainkat és sikereinket. Boldogtalanságunkat és boldogságunkat. Jellemhibáinkat és erősségeinket. Gonoszságunkat és jóakaratunkat. Nem kell önismereti órákat vennünk, mert az önismeret ilyenkor magától betöltődik, alattomosan a gondolataink alatt és között megbújva.

Van rá a léleknek ideje. Vannak rá jó pillanatok.

Vannak gondolatokkal átitatott percek, amelyek valóban mélyek és értékesek. Saját életünket értékelő összefüggések, amik előrébb visznek, akár akarjuk, akár nem. Minden téllel erősebb lesz jellemünk, és évről évre egyre több elvünk lesz.

Minden tél felöleli a többi évszak napjainak aprócska és hatalmas tanulságait.

Agyunk pihentető üzemmódja látszat. Ez alatt a pár téli nap alatt dolgozza fel azt a sok információt, amit megéltünk, tapasztaltunk, szagoltunk, ízleltünk. Megkésve érnek be, forrnak egésszé ezek a dolgok. Emlékké válnak. Csodás képekké, amikre egész életünkben mosollyal a szánk sarkában emlékszünk. Olyan képekké, amelyeknek csak egy fakó és silány majmolása a fénykép.

Ránk törnek a tökéletes harmónia és nyugalom pillanatai. Ezek azok a pillanatok, amikben úgy érezzük, hogy biztosan mindig volt és van helyünk a világban. Ahol talán biztonságban vagyunk.

Végre valóban látjuk a körülöttünk élőket. Érezzük valódi szagukat. Halljuk hangjuk minden színét. Látjuk a szemük mögötti igazi csillogást. Nem csak nézzük őket az ingerekkel megterhelt és elterelt figyelmünkkel, mint nyáron, hanem látjuk is őket. Igazán. Megfigyelő módjára döbbenünk rá újból és újból jó tulajdonságaikra, amiket eddig is ismertünk, de nem éreztük közel magunkhoz őket. Szétárad bennünk a tökéletlen szeretet érzése, az emberi, a nem idealizált, a felesleges ábrándoktól mentes természetes érzelem. Ami örök meleget ad a tél átölelő hidegében.

Én ilyenkor érzem, hogy valóságos ember vagyok. Sérülékeny kívül és belül. Emberi természetemből adódóan. Ahogyan annak lennie kell.

Frankie Fischer © Minden jog fenntartva 2020
Az oldalt a Webnode működteti
Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el