A bolondok háza

Mindenki retteg az őrülettől. Rettegünk attól, hogy elvesztjük a kontrollt. Mert látjuk az őrületet, de nem értjük. Látjuk, de nem látunk mögé. Az őrület igazi létjogosultsága abban rejlik, hogy szabaddá tesz a világ rabságában. Ledönt olyan falakat, melyeket mi magunk építettünk. Hogyan? Amikor túl sok lesz a fal, lelkünk lázad, szublimálja őket. Hirtelen kitágul a világ, torzul a tér... ahogy egy időre mi magunk is. Megkapunk mindent, egyszerre, mindent, azt is, amit eddig nem láttunk, mert nem mertük látni.

Az őrület túlmutat minden szabályon. Az égbe mutat. Az őrület a lélek gyógyulásának kezdete. Mert az őrült lélek szabad... és mert csak a szabad lélek az élő lélek.

Amikor a bolondok házára gondolunk, egy homálytól elfedett, fülledt, hangos helyet látunk magunk előtt. A káoszt. A rettenetet és saját félelmeinket. Talán azért veszem olyan könnyen az őrület gondolatát, azért érzem természetes állapotnak, mert több bolondok házában is jártam. Gyerekként a magyarok számára egyöntetűen csak Sárga Háznak becézett helyen, ahol a nagymamám dolgozott. A nap-sárga kastélyszerű kúria vakolata egy kicsit megkopott, de a gyönyörű, hűs, ligetes, vadgesztenyefákkal teli kert megadta az épületnek a méltóságát. A fák alól messzire láttam. A távoli nagy ajtó egy tágas, fedett terasz közepén volt, mint egy széttárt szárnyú, hatalmas és szögletes, kopott és nehéz falepke. A vastag, egyszerű kőoszlopok úgy tartották a cserepes előtetőt, mintha az égboltot tartanák magukon.

Az út kisóderezett talaján csikorgott a szandálom talpa. Utunkat a beteg elmék némasága és madarak vidám füttyögése közepette tettük meg. Fogtam nagymamám kezét, és csendben mentünk a méltóságot parancsoló hatalmas, polgári faragással díszített faajtó irányába. A kilincs olyan magasan volt, hogy a nagymamámnak is fel kellett nyúlni, hogy ki tudja nyitni a nehéz ajtót. Életemben nem láttam még ilyen hatalmas és szép kilincset. A fém cirádák fényesre koptak a használattól. Nyitáskor kattant egyet, nyikorogva nyílt, nehezen, a bent lévő, a világ elől elrejtett élet súlyát tolva maga előtt. A nyári meleg beosont mellettünk a hűvös, szürke köves folyosóra. Betolakodott a valódi élet a világ egyik gondosan, az avatatlan szemek elől elzárt zugába, a bolondok házába. A hűs állapot belső egyensúlya megbillent, és zajok kezdtek szivárogni felénk.

Beszédfoszlányok, öreg hangon, meggyötörve, céltalanul. Papucsok halk, visszhangos csattogása vitt ütemet az itteni létbe. Egyértelmű volt az, melyik papucszaj volt a betegeké, és melyik az ott dolgozóké. Az ápoltak papucsa csoszogós, bizonytalan, halk, összefüggéstelen volt, az ápolóké kopogós, rendszerszerető, magabiztossággal kérkedő.

A külső folyosók fénytelenek voltak, és ahogy beljebb haladtunk, egyre világosabbak lettek. Elérkeztünk egy nyúlánk, fénylően fehér, bemart díszítésű, vékony falemezből készült ajtóhoz. Egy újabbhoz. Tudtam, hogy ez a fehér hártya választ el minket az őrület lététől, a személyektől, akik ezt megélik. Egy másik ilyen vékony hártya pedig azoktól, akik ezt az állapotot kordában tudják tartani, szeretettel.

Kíváncsi voltam és izgatott, egyúttal büszke a nagymamámra. Felnéztem, és láttam a boldogságot az arcán. Láttam egy pillanatra élete értelmét. A sok munkát, amit szívvel és örömmel végzett ott az elmúlt húsz év alatt. Még picike voltam, de tudtam, csak egy részét töltöttem ki életének. Hisz előttem is volt élet. Nem voltam féltékeny a múltjára, sem erre az érzésre, amit akkor érzett. Tiszteltem érte. Tudtam, hogy annyi szeretet van még benne, hogy három bolondokházát is meg tudna vele tölteni, és száz unokát is tudna még szeretni.

Az ajtó könnyedén nyílt ki, kiesett rajta a fény és az őrület vicces része. Beléptünk a színes kavalkádba. Színek voltak mindenhol. Fehér, iszonyatosan magas falak, melyek hirtelen szaladtak a plafonig, kitárt ablakok, ütemtelenül, hirtelen koccanva csattogtak aprókat a szellőtől. A hosszú, belső folyosón, mintha függönymajális lenne, repkedtek a narancssárga függönyök, összevissza. Játszottak a szellővel, a szellőben élve, eggyé válva vele, és átadva a lét vidámságát a kényszerpihenőn lévőknek. Azoknak, akik vártak valamit. A végső szabadságot.

Ez a belső folyosó volt életem legszebb folyosója.

Bal oldalt a kórtermek nyúlánk, fehér ajtói mögött fényes, kórházi fehérre festett, vaskos szerkezetű, rácsos vaságyak voltak. Csíkos pizsamás emberek, többnyire öregek feküdtek benne, tónustalanul összeomolva, már elengedve az élet értelmének peremét... és annak súlyát, mint egy nehéz lufit, ami meghazudtolja a gravitációt. Lélegzetvételük mozgása árulta el a könnyű, kínosan tiszta fehér lepedő alatt, hogy még élnek, valahol a földi tudat és az örök álom között... lavírozva, hogy melyik irányba induljanak.

Döntésképtelenségük az ágyakban rögzült, várva azt az apró lökést, ami a helyes irányba taszítja majd őket egyszer. Kusza, rövidre vágott, elvékonyodott hajuk sok szála az égnek meredt. Szabadulni akartak a hajszálak a vékony, kemény párna agresszív nyomása elől. Az arcok között nem voltak nemi különbségek, nem volt korkülönbség. Csak a ködös téboly. Egy kaptafára változtatta a vénség és téboly az itt fekvők arcát. Nem tudtam eldönteni, melyik arc az őszintébb, mert mind az volt. Az erősebbek felemelték fejüket, nagyra nyílt szemükkel, pupilláikkal ránk meredtek, kíváncsian. Megzavartuk őket az őrület tevékenysége közben. Elszégyelltem magam. Úgy éreztem, az őrület imája a legszentebb dolog ebben a percben, amibe én most belegyalogoltam kíváncsian, az ostoba szandálommal. Megloptam a kórteremben tartózkodókat. Elloptam a tekintetemmel egy darabot a legbensőbb világukból. Elkaptam a tekintetem, és jobbra néztem, a folyosó másik felére. Szorítottam nagymamám kezét. Lassan és zajtalanul, magabiztosan haladtunk előre. Szememmel újra belekapaszkodtam a narancsszínű függönyökbe. Tekintetem leesett a táncoló függöny pereméről. Le, egyenesen azokra a folyosó szélére egymás után tolt ágyakra, ahol újabb csíkos pizsamák mozogtak a léttől. Behunytam a szemem. Nem akartam több lélekdarabot lopni gyermeki kíváncsiságommal. És azt sem akartam, hogy az én lelkemet lopják meg a bolondok, amikor a legbensőmig belenéznek fakó, az élet egyetlen és utolsó szikráját viselő szemükkel az enyémbe. A melegben takarónak használt lepedők dörzsölődő hangja tette unalmassá a zajokat, amit néha egy-egy öreg nyögés tört meg, és a mi lépteink. Nem szóltunk egymáshoz a nagymamámmal. Talán, rám nézett az úton. Talán, érezte azt, amit én. Fogtam a kezét, és ő az enyémet.

Ez volt a világ leghosszabb, egymásba kapaszkodóbb folyosója.

Minden lépéssel egyre jobban szorítottam össze a szememet, annyira, nagyon, hogy a szemhéjamon egyetlen rés se legyen, hogy nehogy a bensőmből ki, vagy oda bejusson bármi. Bántam emberi mivoltomat, mert a fülem nem tudtam becsukni. A halk zajok kánonját csak elviselni tudtam, testem által korlátozott módon, gyermeki méltósággal.

Megálltunk. Az egyik szememet kinyitottam. Ez az ajtó árnyékban volt, a folyosó rejtett zugában. Kávéscsészék zörögtek mögötte, élettel teli nevetés, összeszedett mondatok hallatszottak ki. A tudat fensőbbséges hangjai voltak ezek. Nagymamám rátámaszkodott a kilincsre, és én újból mertem látni. Látni az éles határt, amit ez az ajtó jelképezett, őrület és józanság között, egészség és betegség között.

De láttam mást is. Az ajtó mögött lévő emberek előjoga, szeretetteljes kötelessége volt minden nap átkísérni a bolondokat a megnyugvásba.

Utolsó életszikráikat átküldeni oda, ahol lelkük többi része élt már régóta, az őrület óta. Tudtam azt, hogy a mögöttem lévő folyosó az a hely, ahonnan csak egy irányba vezet az út, ha valakin csíkos pizsama van, és rövid ősz a haja. Először örültem hosszú hajamnak, melyet anyám minden reggel kínosan fájdalmasan fésült ki, és először örültem babásan kislányos, fodros ruhámnak. Először örültem az életnek és annak, hogy én még csak a legelején vagyok.

Halk kattanással csukódott be mögöttünk a másik világ. A szobában sok bútor volt. Régiek és újak, komorak és vidám színűek. Fotelok, székek, kisasztalok. Egységessé tette őket az édes kávészag, és az ott tartózkodók viszonya az élethez. A segítők épp megpihentek. Émelyítő, kórházszagú fehér köpenyük szegélyén rekedt a kinti világ egy része. A legalján, alig láthatóan... de én láttam. Én biztosan láttam azt. Az egyetlen, apró, pici, szomorúságot sugárzó foltot. Ott, a fehér, kórházi ruha alján.

Furcsának tűntek ezek az emberek, így egy kupacban. Rutinosan kapcsolták ki az őrület világát, mely minden nappal mélyebbre íródott tudatukban. Nem negatívként átélve azt, inkább megélve. Életük egyharmadát kitöltötte a bolondság. Ez egy közös pont volt, ami által egyé váltak az épülettel. Meglátták az élet fanyar humorát, a tükröt, mely a világnak mutatja meg a benső egyszerűség létjogosultságát, a lélek "öngyógyítás" folyamatát, a méltósággal teli elmúlás lehetőségét. Élvezték az életnek ezt a sajátos humorát, hisz benne éltek, nem rázhatták le magukról soha.

Rádöbbentem arra, hogy itt csak olyan emberek dolgoznak, dolgozhatnak, akik bele tudnak kapaszkodni a legapróbb jóba, akik mindig képesek mosolyogni, tiszta szívvel. Akik fejet tudnak hajtani a tudat, a lét halandósága előtt.

Akik nem félnek semmitől.

Az új ingerek teljesen elterelték a gondolataimat. A sarokban egy széken ültem. Ránéztem a nagymamámra. Láttam ősz haját, és egy pillanatra megkörnyékezett a félelem. Alaposabban megfigyeltem őt. Néztem a testét, melyen alig láthatóan, de akkor is ott volt az lét súlya. Egy kicsit féltem... attól, hogy öregszik. Aztán láttam a mosolyát, és az életet hallottam kinevetni a szájából. Szavakat hallottam a hangján, melyek mosolyra késztettek. Nem kellett fognom a nagymamám kezét. Biztonságban éreztem magam. Otthon éreztem magam.

Élet és halál, józanság és bolondság között, a folyosó végén, teljes biztonságban a segítők körében, melyek egyike hozzám tartozik, az én életem része. Az én részem.

Láttam nagymamámat élni a felnőtt világban. Végre elfeledkezhetett arról, hogy meg kell osztania a szeretetét és figyelmét, idejét, a bolondok és az unokája között, mert mindez egy helyen, biztonságban volt.

A boldog, elfogadó élethez az őrültség állapotának felismerésén keresztül jut el az ember. Jó esetben valahogy úgy, ahogy én léptem át saját világomból a bolondok házába, ahol a legbelsőbb szobába jutva megtaláltam azt az egyensúlyi állapotot, amit valódi életnek nevezünk.

Nincs értelme annak, hogy rettegjünk az őrültségtől, a haláltól, mert talán van, lesz, aki átkísér a túloldalra.

A lépések száma sok volt az odavezető kavicsos ösvényen, a folyosók hosszúak voltak, az ajtókilincsek magasak. Én pedig szerencsés voltam. Nekem ott volt nagymamám keze, amit szoríthattam.